Második

Sziasztok! 

Itt a második rész! Remélem, hogy tetszeni fog nektek, és azt is, hogy megírjátok nekem a véleményeteket! 

Ölel mindenkit; Ariana D.

- Drágám! Nekem el kell utaznom a hétvégére, remélem, tudsz magadra vigyázni – Amanda hangja zabolázatlan ménesként vágtatott át a szobán uralkodó csöndön. Csütörtök este volt, a kerek hold fent virított az égen, beragyogva a hátsókertet sápadt fényével. Emma kint ücsörgött a hintaágyban, enyhén ringatta magát, s bámulta az esthajnalcsillagot. A fátyolfelhők néha-néha eltakarták ám ő akkor sem vette le róla tekintetét. Az apukája egyszer azt mondta neki, hogy az a csillag mindig el fogja majd vezetni hozzá, akár mi is történjék. Hogyha eltévedne, csak kövesse azt a fénylő pontot az égen, és kiútra lel a sötétségben.

- Persze, el leszek, ne aggódj értem – hangja erőtlen volt és fáradt, mégis őszinte. Barna szemei alatt karikák ültek a kialvatlanságtól, és a könnyektől, amik az elmúlt pár órában találtak rá. Már a szülei halálának tízedik évfordulója is elmúlt mégis, még mindig megviselte, hogyha eszébe jutott az az este.

Amanda, a nagynénje még mindig a fekete-vörös kosztümében volt, abban, amelyikben reggel elment dolgozni. A haja, ami pár órája még szép, rendezett kontyban állt, mostanra kiszabadult a gumi fogságából és szálanként terült szét az arca körül. Annyira nem hasonlított a lány anyjára, hogy Emma nem is tudott a rokonaként tekinteni rá. Amanda sötétvörös hajú és papírvékony bőrű nő volt, háta kicsit ferde lett, lába eltorzult a folytonos magas sarkú hordástól. Emma csak úgy emlegette, hogyha szóba került egy-egy beszélgetés alkalmával, mint a Hedonista. Az ő édesanyja világosbarna hajú, kék szemű és kellemesen rózsaszín bőrű volt. Mindig hullámos loknikban hulltak a vállára tincsei, és folyton azt a kerek, John Lennonéhoz hasonló szemüvegét hordta. Ellenben az édesapja nyurga volt, hosszú lábú és vézna, fekete hajába már fiatalon is ősz szálak vegyültek, és megrögzötten ragaszkodott a borostájához.

Emma megmosolyogta az emlékeket, amik ott ültek a gondolatai között a szüleiről, majd egyik lábát átvetette a másikon, sóhajtott egy nagyot és belekezdett abba az igen veszélyes és bizonyára nagyon hosszú beszélgetésbe, amihez a nagynénjével nem nagyon volt kedve.

- Van egy srác… - mondta, mire Amanda megtorpant a küszöbön. Lassan fordult meg, szemeiben élénk, izgatott tűz lobogott. Visszatopogott a lányhoz, és leült mellé a hintaágyba.

- Milyen srác? Cuki?

- Aiden Hawthorne-nak hívják. Együtt járunk kémia órára. Első óta figyelem, de sosem ütötte meg azt a szintet, amit én, a társadalmi ranglistán – sóhajtott fel. Igazából tíz éve nem hitte volna, hogy ezek a szavak bármikor is el fogják majd hagyni a száját, de most fontos kérdés lett a számára.

- Ó kincsem, mi ő, talán egy matléta? – szavait követően gúnyos kacaj tört elő tökéletesen rúzsozott ajkai közül. Megrebegtette hosszú szempilláit, viszont az arca elkomorodott. Mintha felfogta volna, hogy ennek a problémának, most először Emma életében, tényleg súlya van.

- Értem, tehát ez a srác tényleg érdekel.

- Igen, eléggé – Emma beharapta alsó ajkát, de nem Aidenre gondolt, hanem arra, hogy mennyivel jobb lenne, ha mindezt az édesanyjával beszélhetné meg. Amanda az elmúlt években folyton úton volt, távoli megbeszélésekre járt, heteket töltött más kontinenseken, idegen országokban, és egy dadára hagyta őt, majd elvárta, hogy minden hazajövetelkor mosollyal az arcán üdvözölje.

- Figyelj, hallgass a szívedre – Amanda a saját mellkasára bökött, bár Emma feltételezte, hogy szív helyett egy ötdolláros pumpálja a vért az ereiben.  Felállt, megigazította a szoknyáját, és egy csókot dobott a lánynak – most megyek, kora reggel indul a gépem. Aztán jót ne halljak rólad.

Emma megrázta a fejét, már meg sem lepődött azon, hogy a nagynénje így kezeli a dolgokat. Évei hiába súrolták már a negyvenet még mindig olyan volt, mint egy rakoncátlan tizenhat éves. Sosem volt egyetlen komoly kapcsolata sem, a leghosszabb talán két évig tartott, s Emma ezt ahhoz kapcsolta gondolatban, hogy a nagynénje azért nem akar lehorgonyozni, mert meddő. Ez volt az egyetlen olyan dolog az egész házban, amiről sosem esett szó. Tíz éves volt, mikor kihallgatott egy telefonbeszélgetést, ahol elhangzott ez a szó, s mivel már akkor is saját számítógéppel büszkélkedhetett, az első dolga volt, hogy rákeressen a kifejezésre. Az volt az a perc, amitől kezdve tisztelni kezdte a nőt, aki felnevelte.

Egy denevér suhant el előtte, fekete szárnyai úgy szelték a levegőt, mint csónak a tenger hűs vizét. Csak arra tudott gondolni, hogy ezek az állatok milyen szabadok. Irigy volt rájuk. Repülni akart ő is.

Emma tekintetével követte a szárnyas lényt, majd arra ocsúdott fel, hogy a telefonja rezegni kezdett a zsebében. Elővette a készüléket és rápillantott. A szám ismeretlen volt a számára, sosem látta még, de azért megnyomta a felvevés gombját, és várta a csodát, ami csakhamar meg is érkezett.

- Szia… öh… Emma! Aiden vagyok – a lány szeme elkerekedett. A szavak a torkán maradtak, hiszen délelőtt még semmi jele nem volt annak, hogy majd pont ez a fiú fogja őt telefonon keresni. Rögvest az jutott eszébe, hogy Aurora munkálkodott a háttérben, az ő tudta nélkül. Szabad kezével belemarkolt pólója aljába, majd valami értelmes válaszon kezdett töprengeni, amikor Aiden ismét megszólalt.

- Figyelj, bocs, ha zavarlak…

- Nem, nem zavarsz! – hadarta Emma – csak kicsit meglepett, hogy felhívtál. A suli dolog után…

- Igen, épp a miatt hívtalak, csak szeretnék bocsánatot kérni, amiért olyan bunkó voltam veled, nem is tudom, hogy mi ütött belém. Érted.

- Nem, semmi gond. De honnan van meg a számom? – kérdezte hirtelen Emma, bár pont ez érdekelte a legkevésbé jelen helyzetben, csupán késleltetni szerette volna azt, hogy a fiú szétbontsa a közös vonalukat.

- Benne volt a tavalyi évkönyvben. Szóval, igazából csak azt akartam mondani, hogy szerintem én is elmegyek arra a tábortüzes dologra – Emma szíve hevesen lüktetett a mellkasában. Pupillája olyannyira kitágult, hogy szinte semmi nem látszott íriszéből.

- Akkor ott találkozunk – ezek voltak a fiú végszavai, aztán nem hallatszott más csak a szél üvöltése és a sípolás, ami a vonalbontást jelezte. Emmának még sosem volt része ilyen abszurd és ennyire kínos telefonbeszélgetésben. Még a telefonja zsebébe mélyesztésekor is azon gondolkodott, hogy mit kellett volna mondania a fiúnak. Végül csak felállt, megigazította a melegítő nadrágját, amit kizárólag csak otthon hordott, majd visszatért a házuk melegébe. A nappali kőkandallójában pattogott a tűz, előtte ott ült Victorie, a Francia származású dada, aki több éve szolgálta már őket, és almát sütögetett.

- Emma kisásszony! Kérem, üljön le, és egyen egy fálátot. ’Iszen mágácskánák készítettem, tudom, ’ogy ez a kedvence – mondta. Emma elmosolyodott, ahogy végignézett az asszony mély ráncain. Annyi mindenről mesélhettek volna. Tíz éve volt a dadusa, anyjaként bánt vele, ő nevelte fel, s a lány tisztelte ezért.

- Köszönöm Victorie – azzal leült mellé a szőnyegre, maga alá húzta lábait, és a dadusra nézett, aki ezekben a percekben eszkábálta le az almát a nyársról.

- Jáj kicsi lány, látom válámi bánt. Nem ákársz mesélni?

- Van egy fiú.

- Egy fiú. ’Át persze, ’ogy egy fiú ván á dologban.

- Igen, és annyira aranyos, de nem olyan, mint én. Sosem volt. Ő nem népszerű…

- Ná és ’a nem népszerű? Okos? ’Elyes? Kedves veled? – Emma nem szólt, csak bólogatott. Az elmúlt idők alatt meg tanulta kezelni Victorie Francia - Orosz akcentusát, ami annak volt köszönhető, hogy az asszony mindkét nyelvet anyanyelveként beszélte.

- Ez a lényeg Kedvesem. ’Ogy ’ogyan bánnák velünk a férfiák, attól is függ, ’ogy mi ’ogyan bánunk velük. ’A te kedves vagy, és odáádó, ákkor ő is áz lesz. Nekem el’i’eted. Én úgy ismerem a férfiákát, mint á rossz pénzt.

- Na, Victorie, csak nem azt akarod nekem mondani, hogy te fiatalkorodban pasi mágnes voltál? – Emma szemöldöke a homloka közepére szaladt, szája csalafinta vigyorra húzódott. El sem tudta képzelni a már vénülő félben járó, ősz hajú dadáját, ahogyan férfiakat csábít fel a lakosztályába.

- Nem mond’átnám, ’ogy ilyen nő lettem volna, de nem egy férfit fogádtám á szívembe fiátál koromban.

- Ezt majd holnap beszéljük meg, rendben Vicktorie? Most nagyon fáradt vagyok, te is lefekhetsz – mondta Emma, azzal felállt és magához vette a tálcát, amire a négy sült almát pakolták, majd megcsókolta dadája homlokát, és elindult a lépcső felé.

- Szép álmokát drágám! – kiáltott utána Victorie, majd megpiszkálta a tüzet és belebámult a felcsapó lángokba. Emma bevette magát a szobájába, és úgy ahogy volt, melegítőben és szakadt pólóban bebújt az ágyába, a fejére húzta a takarót. Lehunyta a szemét és aludni próbált, de minduntalan megjelent előtte a holnap esti buli képe, és az, ahogyan Aiden ajkai az övére tapadnak.

Aiden órák óta nem tudott elaludni, pedig nagyon erősen próbálkozott. Már kilenckor kikapcsolta a számítógépét, vett egy meleg vizes zuhanyt, ivott egy nagy bögre menta teát, és tíz órára már be is bugyolálta magát a paplanjába. Akármit megadott volna azért, hogy csak egy éjszakát békében átaludhasson. Az elmúlt egy évben egyre többször jelentkeztek nála gyerekkori pánikrohamai. Ezt pedig csak tetézte a kezdetleges, de folytonos üldözési mánia és a rémálmok, amik minden este gyötörték, és amikből nem tudott felébredni.

Oldaláról a hátára, aztán a másik oldalára fordult. A plafont bámulta meredten percekig, aztán nem bírta tovább és bekapcsolta a tévéjét. Nem azért, mert érdekelte valami műsor, hanem azért, hogy fényének segítségével elűzze a sötét árnyakat. Az apja bizonyára még mindig lent volt és nézte a focimeccset, ahogyan mindig is szokta. Ő maga sosem volt az a nagy sportoló, talán egyedül a baseball érdekelte valamennyire, gyerekkorában az édesanyjával sok meccsre jártak ki, és szurkoltak együtt kedvenc csapatuknak. Azóta az édesanyja meghalt, a baseball csapat pedig feloszlott.

Még további pár perc látványos szenvedés után felült. A paplan lehullott meztelen felsőtestéről, és láthatóvá váltak a mellkasát elborító anyajegyek, amiket annyira utált. Úgy érezte, Marcusnak talán igaza volt. Elhamarkodott döntés volt nemet mondani Emmának erre a meghívásra. Végül is, mit veszíthet? Semmit. Talán most jött el az ideje annak, hogy kilépjen a burokból, amit maga köré vont. Hiszen mégiscsak elmúlt már tizennyolc éves.

A telefonja az ágya mellett lévő éjjeliszekrényen hevert, érte nyúlt majd rájött, hogy nem is tudja Emma számát. Nagyot sóhajtva mászott ki a paplanja rejtekéből, s kitárta a hatalmas ablakot, ami a főútra nézett. A szobája a második emeleten lett felépítve, s szinte teljes mértékben el is foglalta azt. Az űrt, ami benne tátongott semmi nem tudta kitölteni. Voltak ott könyvespolcok, DVD filmek, ruhák halmai a földre szórva, fényképek a falakon és az íróasztalon, amin még a laptopja is helyet foglalt, de valami mégis, mintha hiányzott volna.

A kinti hideg levegő és a szél egyszerre szabadult be a szobába, már nem állta útját az üveg. Libabőrössé varázsolta Aiden karját és mellkasát. Hatalmas, kikerekedett szemekkel bámulta a teliholdat, és a mellette fénylő csillagokat. Az anyjára gondolt. Emlékezett, hogy szerette az ilyen éjszakákat. Mindig azt mesélte neki, hogy ilyenkor az éjszaka tündérei megmutatkoznak és táncolnak a tavak és a folyók tetején. A fiú sosem hitt ezekben a történetekben, de most mégis, mintha minden, amit az anyja mondott igazzá vált volna.

Hátat fordított a kinti, alvó városnak, felkapta a telefonját az éjjeliszekrényről, majd térdre ereszkedett. Kihúzta a legalsó fiókot, és kikapta belőle a tavalyi évkönyvet. Kicsit hezitált ugyan, de fellapozta, s felkereste azt az oldalt, ami tele volt rúzsnyomokkal. Matt Bomer neve állt ott ugyan, de az egész lapot Emma Worrington kézírása díszítette. A sarokba pedig a lány még a telefon számát is lefirkantotta. Aiden maga sem tudta, hogy miért érez ekkora késztetést az iránt, hogy felkeresse Emmát, hiszen eddig csak távolról csodálta, ám a mai kis beszélgetésük mintha felszakított volna benne valamit. Arra sem tudott magyarázatot adni, hogy miért volt vele olyan ellenséges, egyszerűen csak védekezni próbált, mintha a lány minden szavával felsértette volna a bőrét.

Talán attól félt, hogy a lány átveri, ha belemegy a játékba. Hogy ez is csak amolyan tréfa, amin csupán az iskola alfahímjei és nőstényei tudnak nevetni, s ami szokás szerint lejáratja az Aidenhez hasonlatos diákokat. Maga mellé ejtette az évkönyvet. Vacillált. Sosem tudhatta biztosan, hogy bántani akarják-e, főleg nem egy ilyen szépséges sivatagi virág, aki egy szempillantás alatt tudott átváltozni sivatagi kobrává.

- Gyáva vagy – mondta a belső hangja, és Aiden valamilyen szinten hitt is neki. Gyáva volt, nem csak ezen a téren. Ha nem lett volna az, nem hagyta volna, hogy annyi éven át viccet csináljanak belőle, hogy annyi időn keresztül a gúnyolódások középpontja legyen. A sarkára akart állni, és szinte észre sem vette, hogy gondolatainak áradata közepette bepötyögte a lány számát, s megnyomta a hívás gombot.

A beszélgetés nem nyúlt valami hosszúra. Aiden eldarálta, amit akart, a buliról, meg a tegnapi viselkedéséről, és gyáva nyulakhoz méltóan bontotta a vonalat. De legalább nem dadogott miközben beszélt. Ez haladás.

- Fiam, gyere csak le! – hallotta apja kiabálását a földszintről. Kevés akarattal, ugyan de feltápászkodott az ágyról, magára kapott egy régi, elnyűtt rövid ujjút és levágtázott a lépcsőn. Az elmúlt esztendők az apjával rávilágítottak arra, hogy miért is nem működött a szülei kapcsolata. Annyira mások voltak, mint a tűz és a víz, s talán félő volt, hogy az egyik kioltja, a másikat.

Az apja a kanapén ült. A tévében már nem a futball, hanem egy, - Aiden szerint eléggé vérre menő - kosármeccs zajlott.

- Gyere, mutatok valamit – Travis hangja most lágy volt, kellemes, akár csak a fiáé. Aiden leült mellé, és a férfi ölében heverő albumra nézett.

- Mi ez?

- Azt mondtad, szeretnéd látni a nagyszüleidet. Előkerestem neked ezt, sajnos nem életükben, de legalább így képekben megnézheted őket magadnak.

- Ez kedves tőled – motyogta a fiú. Tény, hogy világ életében kíváncsi volt a nagymamájára és a nagyapjára, de azért arra nem számított, hogy tényleg látni is fogja őket. Az apja egyszer azt mondta neki, hogy az összes fényképük odaveszett, amikor az előző házuk leégett, s most mégis ideállít hozzá egy egész albumra való fotósorozattal.

Aiden kinyitotta az első oldalon, ahol két kép foglalt helyet. Az elsőn egy idősödő, ősz hajú férfi volt, nyakában egy aprócska gyermekkel. Májfoltok csúfították a kezét, és az arcát, de a fiú szívében szeretet lángolt fel iránta. Nem kellett neki két pillanat, hogy felismerje önmagát a bolondos kacajú kisfiúban, aki a nagyapja nyakában üldögélt.

- Az én volnék? – kérdezte kissé félve a választól, de apja bólintása megnyugtatta valamennyire – miért nem emlékszem erre?

- Mert alig voltál egy éves. Az ember nem emlékezhet mindenre a gyermekkorából – a fiú bólintott, neki elég volt az az érzés, amit a nagyapja emléke ébresztett benne, de mikor pillantása az alsó képre vándorolt kicsit megdöbbent. A fotón csak egy személy szerepelt. Egy idős asszony, tolószékben, a háttérben egy kórterem díszletei sejlettek fel. Aiden pedig nem érzett semmit, amikor az őrülettől eltorzult szemekbe nézett, amik kísértetiesen hasonlítottak az övéire.

- Ő kicsoda?

- A nagyanyád. A szemedet tőle örökölted – mosolygott az apja, mintha ő maga észre se vette volna azt a furcsa lángot a saját anyja íriszeiben.

- Miért volt kórházban? Miért nem emlékszem rá?

- Tudod, volt egy betegsége. Kettős személyiség…bár gyógyszerekkel lehetett volna kezelni, egyre csak romlott az állapota… ő…

- Skizofrén volt.

- Majdnem. A diagnózis, amit felállítottak disszociatív személyiségzavar volt. Két tudattal rendelkezett.