Harmadik

Sziasztok Babák! 

Tudom, hogy eltűntem egy időre... de most, hogy végre túl vagyok az érettségin visszatértem a blogger világba, és úgy gondoltam, hogy itt lenne az ideje, hogy méltón befejezzem ezt a történetet. Szóval, remélem, hogy örömmel fogadjátok ezt a részt, és várom a kommentjeiteket negatív is jöhet ne kíméljetek. Közben már íródik egy következő blog, amit két "évadosra" tervezek, remélem ott is találkozunk majd! 

Jó olvasást Drágák; 

xoxo; Ariana. 

Emma már tűkön ülve várta az estét. A szombati napja tökéletesen indult, s nem is végződhetett rosszabbul. Legalább is ő így gondolta. A nagynénje kora hajnalban hagyta el a házat, őt pedig friss, banános-fahéjas forró csokival ébresztette a nevelőnője. Hercegnőnek érezte magát, akit végre nem őrizett a sárkány, s elhagyhatta a tornyot egy kis időre. Már dél óta a ruháit válogatta, azon tanakodott, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb az esti bulira, amikor beállított hozzá a legjobb barátnője Aurora, hogy elmesélje csúnya szakítását Brodie-val.

- És képzeld, ő hagyott ott engem! Valami új ázsiai fruskával szűrte össze a levet az a szemét – Aurora sipító hangja még így, sírással vegyítve is igazán bántotta Emma fülét, de muszáj volt végighallgatnia. Mégiscsak ő volt a legjobb barátnője, s a suli uralkodója is egyben. Már előre sajnálta azt az ázsiai ribancot, aki volt annyira meggondolatlan, hogy lecsapta a királykisasszony kezéről az ő nagyon szőke, de annál butább hercegét.

- Ráadásul, Brodie bejelentette, hogy azzal a szemét kurvával fog elmenni a ma esti tábortüzes buliba. Legszívesebben megfojtanám!

- Brodie-t?                                        

- Dehogy is Emma! Hát nem figyelsz rám? Ő csak az áldozat. Az az undorító Chin Kim az, aki az egészet kitervelte! – hangja kicsit őrülten hatott. Emma jókat szórakozott rajta magában, ám mikor ez a mondat elhagyta barátnője ajkát, még ő maga is megrökönyödött kissé.

- Brodie szakított veled, nem Kim.

- De ő vette rá, nem érted? Láss már a sorok mögé te nő – Aurora sértődöttem pöckölte meg Emma homlokát, mire a lány szemöldöke említett testrészének közepére szaladt.

- Na, jól van, Rori ennek itt a vége. Vedd már észre, hogy Brodie egy seggfej, és, hogy te sokkal jobbat érdemelsz nála. Egy olyan fiút, aki okos, és helyes, akinek nem csak egy darab hús vagy, amit éjszakánként megdöngethet – Emma szavai kemények voltak ugyan, de mintha hatásukra Aurora arca és azzal együtt gondolatai is megvilágosodtak volna.

- Igazad van! Kinek kell Brodie Breakstred, hogyha találhatok magamnak olyan fiút is, mint a te Aiden Hawthorne-od.

- Hogy mi?

- Bizony! Úgy tudom, neki van egy legjobb barátja, az a Mark, ő is elég cuki.

- Rori, Marcusnak hívják, és egyébként meleg, mint a kályha télen.

- És? Az a legkevesebb! Jó alany ahhoz, hogy féltékennyé tegyem Brodie-t! – mondta, azzal felpattant az ágyról, pár gyűrődést hagyva maga után a lepedőn – most megyek Csillagom! Este találkozunk, érted jövök tízre! – azzal egy puszit lehelt Emma arcára, és már ott sem volt. Eltűnt az ajtó mögött, mintha nem is jött volna be rajta. Emma értetlenül bámult utána. Sosem gondolta volna, hogy Aurora tényleg szereti Brodie-t. Sosem bánt úgy vele, mint egyenrangú féllel, inkább úgy viselkedett a fiúval, mint egy lábtörlővel. Aztán eszébe jutott Aiden, és az, hogy ő hogyan viselkedett a fiúval még anno elsőben. Abban az időben mindent megtett volna a népszerűségért, s láss csodát kívánsága be is teljesült, csak az nem volt soha mindegy, hogy milyen áron.

Aurora azért érdemelte ki a suli méhkirálynője címet, mert gyönyörű volt. Ez már akkor, kilencedikben is meglátszott rajta. Alacsony volt, telt idomú mégis karcsú, vékony, kifogástalan bőrrel és hajjal, míg Emma magas, csontos és kissé gebe, bár kellemes alakkal rendelkezett. Kinézete eltörpült barátnőéjé mellett. Ezért gonoszságával, ravaszságával érte el azt, hogy Aurora érdeklődjön iránta, s barátságuk megalapozta útlevelét a népszerűség szigete felé.

Mára megbánta a dolgokat, amiket akkor, gyerekfejjel, másokkal tett. Aiden pedig az egyik legmeghatározóbb célpont volt a gúnyok és a lelki terror lövedékeinek. Talán azért mert szegény fiú mindig szomorúan jött iskolába vagy, mert olyan pletykák terjengtek róla, hogy vagdossa magát. Emma sosem tudta igazán, hogy miért pont őt szemelte ki magának. 

Az este, ha nem is olyan gyorsan, ahogy a lány szerette volna, de eljött. Már tűkön ülve várta a barátnőjét a nappali közepén toporogva, platformos, fekete magas sarkújában, és abban a szintén fekete, bőr kisestélyiben, ami olyan szépen kiemelte az alakját. Barna haja göndör fürtökben omlott enyhén széles vállára, arcát halovány smink borította.

- Meseszép vágy kedveském! – lelkendezett Victorie mikor meglátta – egy igázi ’ercegnő! – az asszony szinte mindig körberajongta, de most még a szeme is csillogott, s annyi öröm vegyült a hangjába, hogy simán le tudta volna gyűrni az összes gyerek „először látok karácsonyfát az életemben” tekintetét. Emma lesütötte a tekintetét, nem akarta elárulni, hogy ő maga nem igazán érzi jól magát a bőrében. A ruha túl szűk volt neki, de nem akarta megsérteni Aurorát azzal, hogy nem ebben érkezik életük egyik legfontosabb bulijára, hiszen tőle kapta. A lábai hosszúak voltak, de nem szerette őket, mert a kevés vízfogyasztástól és a még kevesebb sporttól, a combjain enyhe narancsbőr mutatkozott. Az egyik melle kamaszkorától fogva feltűnően kisebb volt, mint a másik, s ezt ez a bámulatosan szép ruha még ki is emelte, így kénytelen volt felvenni hozzá a mell alá érő farmerkabátját is. Önmagának koránt sem volt olyan szép, mint amilyennek mások mondták.

A tíz óra hamar eljött aztán. Emma még bedobott egy koktélt, meg egy kis chipset tömött a szájába, majd a duda felharsanására csókot nyomott a nevelőnője arcára, és kivonult. A ház előtt egy gyönyörű, sötétrózsaszín limuzin állt, a tetőablakból Aurora lógott ki félig. Vigyorgott, kezében egy üveg méregdrága pezsgőt lóbált.

- Gyere Babám! Mindenki ránk vár! – éles hangja, és mindent elsöprő mosolya vigyorgásra késztette a lányt. Nem tudta letagadni, imádta a legjobb barátnőjét, akkor is, ha az néha kicsit öntelt, és butuska volt.  Emma amilyen gyorsan csak tudott odatipegett a kocsihoz, és beszállt. Megszokta már a csillogást meg a fényeket, de ez a limuzin mindent feltett egy lapra, és el is vitte a tétet. Gyönyörű volt, tágas, puha ülésekkel, közepén egy kis emelvény, amin még két üveg pezsgő és két kristálypohár ácsorgott. Meg kell hagyni, a lányok mindig is tudták, hogyan kell bulizni.

- Szia! – köszönt Emma, majd két puszit lehelt legjobb barátnője tűzrózsás arcára. Az este kicsit hűvös volt, így a szél könnyedén kifújta mindkettejük, egyébként fehér bőrét. Aurorának az orrát csípte ki a hideg. Bár annyi alapozó volt rajta, hogy ezt alig lehetett észrevenni.

- Dögös vagy Worrington! – kacsintott rá Aurora, és elvigyorodott. Az a cinkos mosoly ült az arcán, mintha tudna valamit, amit ő, Emma nem.

- Na, és van valami terved a ma estére? Brodie-val kapcsolatban.

- Cicám, nekem mindig van egy tervem! Mondtam, hogy az a vágott szemű liba nem fogja megúszni szárazon.

- Rossz úton jár az, aki veled kezd ki, de gondolj csak bele, nem lenne sokkal célravezetőbb, ha nem foglalkoznál velük? A férfiakat kikészíti, ha valaki, aki oda meg vissza volt értük, úgy kezeli őket, mint egy darab szemetet.

- Persze, te biztosan jobban tudod, de szerintem először megpróbálkozom a saját tervemmel – hangjából kiérződött az az enyhe fellengzősség, ami mindig ott bujkált a szavai mögött. Emma csak megmosolyogta, megtanulta már, hogy ezt nem kell felvenni, hiszen Aurora családjában szinte mindenki így beszél a másikkal. Ez afféle berögződés, mint a reflexek.

A kocsi viszonylag hamar odaért. Emma csak akkor tudta megcsodálni barátnője remek kinézetét, mikor az kiszállt a kocsiból. Aurora egy sötétrózsaszín, inkább már a lila árnyalataira húzó koktélruhát viselt. Szív alakú kivágása kiemelte kerekded idomait, alul pedig mivel a ruha nem teljesen simult a testéhez, kicsit elterelte a figyelmet rövid, de formás lábairól. A haja le volt engedve neki is, de egy kövekkel kirakott, tiaraszerű fejdísz dobta fel, hogy ne legyen olyan hétköznapi.

Az erdő szélén álltak meg, ahonnan egy rövidke, öt perces séta következett. Miközben befelé haladtak a fák között kénytelen volt összébb húzni magán a kabátkát. Már bőven tavasz közepén jártak, de az éjszakák sokkal inkább emlékeztettek a késő ősz időjárására.

 A zenét már oda lehetett hallani, ahogy a becsípett tinédzserek zsivaját is. Emma simán kiszűrte Brodie mély, kicsit hörgős nevetését, és felismerte Aiden búgós, komolykodós hangját, ám azt, hogy mit mondott, csak akkor értette meg, mikor közelebb értek. Róla beszélt.

Aiden nem sokat teketóriázott a kinézete miatt. A gondolatai egész nap a nagyanyján és az ő betegségén jártak. Azon, hogy vajon az apja mért nem mesélt neki soha róla, hiszen attól, hogy volt ez a gondja, még ugyan annyi joga lett volna látni az egyetlen unokáját, mint a nagyapjának. Nem volt ideje azon aggodalmaskodni, hogy mit fognak hozzá szólni azon a hülye bulin, ahová tulajdonképpen el sem akart menni, de akár hányszor Emmára gondolt elfogta a mindent elsöprő vágy. Nem az a fajta, hogy legszívesebben leteperné, hogy testük örökre összeolvadjon, - persze a kanos, tinédzserfiú énje ebből is belekevert egy picit a gondolatai tengerébe -, hanem az a fajta, ami láncra verve tart fogságban, s egyre csak a füledbe súgja „ne légy hülye, úgy sem kellenél neki”.

Magára erőltette hát boldognak tűnő mosolyát, felvett egy farmert és egy egyszínű, fekete inget, majd levonult a nappaliba, ahol az apja zokniban és alsónadrágban ült a kanapén, lábát a kávézóasztalon pihentette, ölében egy nagy tál pattogatott kukorica pihent. Travis látszólag fel sem figyelt arra, hogy fia kivételesen elegáns ruhákba bújt. Aidennek meg kellett köszörülnie a torkát, hogy felkeltse a pihenő figyelmét.

- Khmm… khmm!

- Aiden?

- Fel sem tűnik, hogy hogy nézek ki?

- Kivételesen inget húztál pulóver helyett.

- Jó meglátás.

- Mész valahová?

- Igen! Lesz egy buli, a végzősöknek szinte kötelező, hiszen azért mégiscsak az utolsó bulik egyike – magyarázta apjának, reménykedve abban, hogy a férfi még szóval tartja annyi ideig, hogy lekésse a megbeszélt találkát. Tényleg nem volt kedve menni. Nem is értette már, így utólag, hogy miért hívta fel a lányt. Miért ígérkezett el erre a bulira. Hiszen úgyis csak szenvedni fog. Sokkal inkább szereti a magányt, mint a pásztázó tekinteteket.

- Értem. Érezd jól magad! - rikkantotta Travis, majd figyelmét ismét a tévében zajló meccsre irányította.

- Hányra jöjjek haza?

- Már nem vagy gyerek! Akkor jössz, amikor akarsz – szavai hallatán Aiden szemöldöke a homloka közepére szökött. Már azon volt, hogy megszólal, és jól leteremti az apját, hogy egy rendes szülőnek nem így kéne viselkednie, mikor felharsant a duda a ház előtt. Inkább csak lemondóan sóhajtott, majd egy halk „jó éjt” keretein belül elhagyta a biztonságot nyújtó házat.

Marcus a régi Dodge-dzsal, amit még két éve kapott ajándékba az édesanyjától, a születésnapjára. Sötétkék volt, itt-ott lepergett róla a festék, és ha ötösbe tették furcsa, csikorgó hangot hallatott, de a két fiú szerette. Aiden vigyorogva közelítette meg a járművet, majd két rántás után sikerült is kinyitnia az anyósülés felőli ajtót, hogy beülhessen barátja mellé. Örömmel nyugtázta, hogy Marcus sem vitte túlzásba az öltözködést, egy farmer volt rajta, fehér inggel és baba kék zakóval.

- Csá haver! – pacsizott le barátjával, aki hatalmas vigyorral köszönt vissza.

- Drága fiam, végre egyszer kiöltöztél! – ujjongott Marcus, s beletúrt égnek zselézett, vörös hajába. Marcus megforgatta a szemét, de azért ő is elmosolyodott. Talán nem is lesz ez olyan rossz este, mint ahogy azt gondolta, hiszen ha a legjobb barátja vele van, akkor sosem unatkozik.

Mikor odaértek, csupán pár lélek bolyongott a bungalóknál. Néhány fiú kihelyezte az asztalokat, és a söröket, meg a többi alkoholos italt, az a két lány pedig, akik ott voltak, a zenét állítgatták egy hangfalra dugott okos telefonon. Megérkezésüket senki nem fogadta kitörő örömmel, pusztán egy-egy „sziát” eresztettek meg feléjük, majd vissza is fordultak feladatukhoz.

- Szóval, Emma mégiscsak rávett, hogy eljöjj – mondta Marcus. Hangja sokat sejtetően perverz volt.

- Mire célzol?

- Kufirc lesz az este tesó! – rikkantotta, s pacsira emelte a kezét a levegőbe, amit Aiden csak egy grimasszal díjazott. Nem pacsizott le vele.

- Már miért lenne?

- Oké, figyelj, tudom, hogy te még nem voltál lánnyal, meg minden ilyesmi, de ide figyelj. Tizennyolc éves vagy, az ég szerelmére! És, hát Emma nem az a fajta lány, akinek zacskót kéne húzni a fejére, meglátásom szerint tökéletes játszó pajti lenne a számodra.

- Ne beszélj már így róla! Ő nem egy tárgy, hanem egy nő! Azt hittem a melegek sokkal inkább átérzik a lányok problémáit…

- Átérzem én, de te vagy a legjobb haverom, és nagyon jól tudod, hogy ami a szívemen, az a számon!

- De Emma, annyira más, mint én. Nem is értem, hogy miért állt szóba velem – Aiden sokkal inkább magának beszélt, mint a barátjának. Tényleg, fogalma sem volt róla, hogy vajon mit akarhat tőle ez a tökéletes lány.

Lesütötte a szemeit, észre sem vette, hogy az alatt a pár perc alatt, míg barátjával beszélgetett, egyre több ember érkezett a helyszínre. Aztán Marcus megfogta az állát, felemelte, majd elfordította a fejét, és akkor Aiden meglátta Őt. Emma olyan gyönyörűen ragyogott, hogy megszégyenítette a csillagokat. Haja fényes volt, és tökéletesen állt, ruhája pedig kiemelte alakját. Aiden ajka elnyílt, mintha megszűnt volna körülötte a világ, nem látott semerre, nem hallott senkit. Csak akkor sikerült bezárnia a csodálattól szétnyílt száját, amikor Emma odalépett elé, és egy-két másodperc teketóriázás után átölelte őt.

- Szia! – suttogta a fülébe a lány. Olyan magabiztos és szexis volt a hangja, hogy Aiden nyaka libabőrös lett. Meglepődött ettől a meleg fogadtatástól, egy ideig nem is tudta, hogyan kéne lereagálnia. Pár perc teketóriázás után lassan átölelte a lány derekát, érezte a bőre minden apró redőjét a vékony anyag alatt.

- Szia!

- Annyira örülök, hogy eljöttél – Emma elszakadt tőle, s látványosan beletúrt a hajába. Aurora Marcussal beszélgetett valami ázsiai lányról. Marcus csúnyán adott hangot véleményének, amit látszólag kifejezetten tetszett a lánynak.

- Én is, örülök, hogy látlak – vakarta meg a tarkóját Aiden – tudod, nagyon szép vagy ma este! – bókolt, mire a lány arcán lángrózsák nyíltak.

- Te is kifejezetten jól nézel ki. Otthon hagytad a pulóvert – viccelődött. A fiú is elmosolyodott, hiszen igaz volt, hogy szinte mindig, - még nyáron is -, pulcsikat hordott. Azokban érezte jól magát.

- Igen, otthon! Van kedved esetleg… inni valamit?

- Persze! – azzal magukra hagyták barátaikat és a sörpulthoz sétáltak. Mellettük két jobbnak számító focista vívott játékos ökölharcot, aminek az lett a vége, hogy mindketten elzuhantak, egyenesen egy kisebb pocsolyába. Emma nagyot nevetett az esten, s még Aiden is elnyomott egy kisebb mosolyt.

- És végül is miért döntöttél úgy, hogy mégis eljössz?

- Tudod, volt egy lány, aki ma elhívott, de nemet mondtam neki. Aztán rájöttem, hogy szívesen buliznék egyet a társaságába – szavai elérték a kívánt hatást. A lány szája félénk mosolyra görbült. Aiden sosem látta még ilyennek Emmát. Ő mindig a potenciális jégkirálynőt testesítette meg a szemében, ha épp nem viselkedett pimasz kislányként. De ez a két véglet, most nem érvényesült. Egy egészen új arcát láthatta. Talán tényleg kibújt az álarca mögül.