Sziasztok!
Itt a második rész! Remélem, hogy tetszeni fog nektek, és azt is, hogy megírjátok nekem a véleményeteket!
Ölel mindenkit; Ariana D.
- Drágám! Nekem el kell utaznom a
hétvégére, remélem, tudsz magadra vigyázni – Amanda hangja zabolázatlan
ménesként vágtatott át a szobán uralkodó csöndön. Csütörtök este volt, a kerek
hold fent virított az égen, beragyogva a hátsókertet sápadt fényével. Emma kint
ücsörgött a hintaágyban, enyhén ringatta magát, s bámulta az
esthajnalcsillagot. A fátyolfelhők néha-néha eltakarták ám ő akkor sem vette le
róla tekintetét. Az apukája egyszer azt mondta neki, hogy az a csillag mindig
el fogja majd vezetni hozzá, akár mi is történjék. Hogyha eltévedne, csak
kövesse azt a fénylő pontot az égen, és kiútra lel a sötétségben.
- Persze, el leszek, ne aggódj értem –
hangja erőtlen volt és fáradt, mégis őszinte. Barna szemei alatt karikák ültek
a kialvatlanságtól, és a könnyektől, amik az elmúlt pár órában találtak rá. Már
a szülei halálának tízedik évfordulója is elmúlt mégis, még mindig megviselte,
hogyha eszébe jutott az az este.
Amanda, a nagynénje még
mindig a fekete-vörös kosztümében volt, abban, amelyikben reggel elment
dolgozni. A haja, ami pár órája még szép, rendezett kontyban állt, mostanra
kiszabadult a gumi fogságából és szálanként terült szét az arca körül. Annyira
nem hasonlított a lány anyjára, hogy Emma nem is tudott a rokonaként tekinteni
rá. Amanda sötétvörös hajú és papírvékony bőrű nő volt, háta kicsit ferde lett,
lába eltorzult a folytonos magas sarkú hordástól. Emma csak úgy emlegette,
hogyha szóba került egy-egy beszélgetés alkalmával, mint a Hedonista. Az ő édesanyja világosbarna hajú, kék szemű és
kellemesen rózsaszín bőrű volt. Mindig hullámos loknikban hulltak a vállára
tincsei, és folyton azt a kerek, John Lennonéhoz hasonló szemüvegét hordta.
Ellenben az édesapja nyurga volt, hosszú lábú és vézna, fekete hajába már
fiatalon is ősz szálak vegyültek, és megrögzötten ragaszkodott a borostájához.
Emma megmosolyogta az
emlékeket, amik ott ültek a gondolatai között a szüleiről, majd egyik lábát
átvetette a másikon, sóhajtott egy nagyot és belekezdett abba az igen veszélyes
és bizonyára nagyon hosszú beszélgetésbe, amihez a nagynénjével nem nagyon volt
kedve.
- Van egy srác… - mondta, mire Amanda
megtorpant a küszöbön. Lassan fordult meg, szemeiben élénk, izgatott tűz
lobogott. Visszatopogott a lányhoz, és leült mellé a hintaágyba.
- Milyen srác? Cuki?
- Aiden Hawthorne-nak hívják. Együtt
járunk kémia órára. Első óta figyelem, de sosem ütötte meg azt a szintet, amit
én, a társadalmi ranglistán – sóhajtott fel. Igazából tíz éve nem hitte volna,
hogy ezek a szavak bármikor is el fogják majd hagyni a száját, de most fontos
kérdés lett a számára.
- Ó kincsem, mi ő, talán egy matléta? –
szavait követően gúnyos kacaj tört elő tökéletesen rúzsozott ajkai közül. Megrebegtette
hosszú szempilláit, viszont az arca elkomorodott. Mintha felfogta volna, hogy
ennek a problémának, most először Emma életében, tényleg súlya van.
- Értem, tehát ez a srác tényleg
érdekel.
- Igen, eléggé – Emma beharapta alsó
ajkát, de nem Aidenre gondolt, hanem arra, hogy mennyivel jobb lenne, ha
mindezt az édesanyjával beszélhetné meg. Amanda az elmúlt években folyton úton
volt, távoli megbeszélésekre járt, heteket töltött más kontinenseken, idegen
országokban, és egy dadára hagyta őt, majd elvárta, hogy minden hazajövetelkor
mosollyal az arcán üdvözölje.
- Figyelj, hallgass a szívedre – Amanda
a saját mellkasára bökött, bár Emma feltételezte, hogy szív helyett egy
ötdolláros pumpálja a vért az ereiben. Felállt,
megigazította a szoknyáját, és egy csókot dobott a lánynak – most megyek, kora
reggel indul a gépem. Aztán jót ne halljak rólad.
Emma megrázta a fejét,
már meg sem lepődött azon, hogy a nagynénje így kezeli a dolgokat. Évei hiába
súrolták már a negyvenet még mindig olyan volt, mint egy rakoncátlan tizenhat
éves. Sosem volt egyetlen komoly kapcsolata sem, a leghosszabb talán két évig
tartott, s Emma ezt ahhoz kapcsolta gondolatban, hogy a nagynénje azért nem
akar lehorgonyozni, mert meddő. Ez volt az egyetlen olyan dolog az egész
házban, amiről sosem esett szó. Tíz éves volt, mikor kihallgatott egy
telefonbeszélgetést, ahol elhangzott ez a szó, s mivel már akkor is saját
számítógéppel büszkélkedhetett, az első dolga volt, hogy rákeressen a
kifejezésre. Az volt az a perc, amitől kezdve tisztelni kezdte a nőt, aki
felnevelte.
Egy denevér suhant el
előtte, fekete szárnyai úgy szelték a levegőt, mint csónak a tenger hűs vizét. Csak
arra tudott gondolni, hogy ezek az állatok milyen szabadok. Irigy volt rájuk.
Repülni akart ő is.
Emma tekintetével
követte a szárnyas lényt, majd arra ocsúdott fel, hogy a telefonja rezegni
kezdett a zsebében. Elővette a készüléket és rápillantott. A szám ismeretlen
volt a számára, sosem látta még, de azért megnyomta a felvevés gombját, és
várta a csodát, ami csakhamar meg is érkezett.
- Szia… öh… Emma! Aiden vagyok – a lány
szeme elkerekedett. A szavak a torkán maradtak, hiszen délelőtt még semmi jele
nem volt annak, hogy majd pont ez a fiú fogja őt telefonon keresni. Rögvest az
jutott eszébe, hogy Aurora munkálkodott a háttérben, az ő tudta nélkül. Szabad
kezével belemarkolt pólója aljába, majd valami értelmes válaszon kezdett
töprengeni, amikor Aiden ismét megszólalt.
- Figyelj, bocs, ha zavarlak…
- Nem, nem zavarsz! – hadarta Emma –
csak kicsit meglepett, hogy felhívtál. A suli dolog után…
- Igen, épp a miatt hívtalak, csak
szeretnék bocsánatot kérni, amiért olyan bunkó voltam veled, nem is tudom, hogy
mi ütött belém. Érted.
- Nem, semmi gond. De honnan van meg a
számom? – kérdezte hirtelen Emma, bár pont ez érdekelte a legkevésbé jelen
helyzetben, csupán késleltetni szerette volna azt, hogy a fiú szétbontsa a
közös vonalukat.
- Benne volt a tavalyi évkönyvben.
Szóval, igazából csak azt akartam mondani, hogy szerintem én is elmegyek arra a
tábortüzes dologra – Emma szíve hevesen lüktetett a mellkasában. Pupillája
olyannyira kitágult, hogy szinte semmi nem látszott íriszéből.
- Akkor ott találkozunk – ezek voltak a
fiú végszavai, aztán nem hallatszott más csak a szél üvöltése és a sípolás, ami
a vonalbontást jelezte. Emmának még sosem volt része ilyen abszurd és ennyire
kínos telefonbeszélgetésben. Még a telefonja zsebébe mélyesztésekor is azon
gondolkodott, hogy mit kellett volna mondania a fiúnak. Végül csak felállt,
megigazította a melegítő nadrágját, amit kizárólag csak otthon hordott, majd
visszatért a házuk melegébe. A nappali kőkandallójában pattogott a tűz, előtte
ott ült Victorie, a Francia származású dada, aki több éve szolgálta már őket,
és almát sütögetett.
- Emma kisásszony! Kérem, üljön le, és
egyen egy fálátot. ’Iszen mágácskánák készítettem, tudom, ’ogy ez a kedvence –
mondta. Emma elmosolyodott, ahogy végignézett az asszony mély ráncain. Annyi
mindenről mesélhettek volna. Tíz éve volt a dadusa, anyjaként bánt vele, ő
nevelte fel, s a lány tisztelte ezért.
- Köszönöm Victorie – azzal leült mellé
a szőnyegre, maga alá húzta lábait, és a dadusra nézett, aki ezekben a
percekben eszkábálta le az almát a nyársról.
- Jáj kicsi lány, látom válámi bánt. Nem
ákársz mesélni?
- Van egy fiú.
- Egy fiú. ’Át persze, ’ogy egy fiú ván
á dologban.
- Igen, és annyira aranyos, de nem
olyan, mint én. Sosem volt. Ő nem népszerű…
- Ná és ’a nem népszerű? Okos? ’Elyes?
Kedves veled? – Emma nem szólt, csak bólogatott. Az elmúlt idők alatt meg
tanulta kezelni Victorie Francia - Orosz akcentusát, ami annak volt köszönhető,
hogy az asszony mindkét nyelvet anyanyelveként beszélte.
- Ez a lényeg Kedvesem. ’Ogy ’ogyan
bánnák velünk a férfiák, attól is függ, ’ogy mi ’ogyan bánunk velük. ’A te
kedves vagy, és odáádó, ákkor ő is áz lesz. Nekem el’i’eted. Én úgy ismerem a
férfiákát, mint á rossz pénzt.
- Na, Victorie, csak nem azt akarod
nekem mondani, hogy te fiatalkorodban pasi mágnes voltál? – Emma szemöldöke a
homloka közepére szaladt, szája csalafinta vigyorra húzódott. El sem tudta
képzelni a már vénülő félben járó, ősz hajú dadáját, ahogyan férfiakat csábít
fel a lakosztályába.
- Nem mond’átnám, ’ogy ilyen nő lettem
volna, de nem egy férfit fogádtám á szívembe fiátál koromban.
- Ezt majd holnap beszéljük meg, rendben
Vicktorie? Most nagyon fáradt vagyok, te is lefekhetsz – mondta Emma, azzal
felállt és magához vette a tálcát, amire a négy sült almát pakolták, majd
megcsókolta dadája homlokát, és elindult a lépcső felé.
- Szép álmokát drágám! – kiáltott utána
Victorie, majd megpiszkálta a tüzet és belebámult a felcsapó lángokba. Emma
bevette magát a szobájába, és úgy ahogy volt, melegítőben és szakadt pólóban
bebújt az ágyába, a fejére húzta a takarót. Lehunyta a szemét és aludni
próbált, de minduntalan megjelent előtte a holnap esti buli képe, és az,
ahogyan Aiden ajkai az övére tapadnak.
Aiden órák óta nem tudott elaludni,
pedig nagyon erősen próbálkozott. Már kilenckor kikapcsolta a számítógépét, vett
egy meleg vizes zuhanyt, ivott egy nagy bögre menta teát, és tíz órára már be
is bugyolálta magát a paplanjába. Akármit megadott volna azért, hogy csak egy
éjszakát békében átaludhasson. Az elmúlt egy évben egyre többször jelentkeztek
nála gyerekkori pánikrohamai. Ezt pedig csak tetézte a kezdetleges, de
folytonos üldözési mánia és a rémálmok, amik minden este gyötörték, és amikből
nem tudott felébredni.
Oldaláról a hátára,
aztán a másik oldalára fordult. A plafont bámulta meredten percekig, aztán nem
bírta tovább és bekapcsolta a tévéjét. Nem azért, mert érdekelte valami műsor,
hanem azért, hogy fényének segítségével elűzze a sötét árnyakat. Az apja
bizonyára még mindig lent volt és nézte a focimeccset, ahogyan mindig is
szokta. Ő maga sosem volt az a nagy sportoló, talán egyedül a baseball érdekelte
valamennyire, gyerekkorában az édesanyjával sok meccsre jártak ki, és
szurkoltak együtt kedvenc csapatuknak. Azóta az édesanyja meghalt, a baseball
csapat pedig feloszlott.
Még további pár perc látványos
szenvedés után felült. A paplan lehullott meztelen felsőtestéről, és láthatóvá
váltak a mellkasát elborító anyajegyek, amiket annyira utált. Úgy érezte,
Marcusnak talán igaza volt. Elhamarkodott döntés volt nemet mondani Emmának
erre a meghívásra. Végül is, mit veszíthet? Semmit. Talán most jött el az ideje
annak, hogy kilépjen a burokból, amit maga köré vont. Hiszen mégiscsak elmúlt
már tizennyolc éves.
A telefonja az ágya
mellett lévő éjjeliszekrényen hevert, érte nyúlt majd rájött, hogy nem is tudja
Emma számát. Nagyot sóhajtva mászott ki a paplanja rejtekéből, s kitárta a
hatalmas ablakot, ami a főútra nézett. A szobája a második emeleten lett
felépítve, s szinte teljes mértékben el is foglalta azt. Az űrt, ami benne
tátongott semmi nem tudta kitölteni. Voltak ott könyvespolcok, DVD filmek,
ruhák halmai a földre szórva, fényképek a falakon és az íróasztalon, amin még a
laptopja is helyet foglalt, de valami mégis, mintha hiányzott volna.
A kinti hideg levegő és
a szél egyszerre szabadult be a szobába, már nem állta útját az üveg. Libabőrössé
varázsolta Aiden karját és mellkasát. Hatalmas, kikerekedett szemekkel bámulta
a teliholdat, és a mellette fénylő csillagokat. Az anyjára gondolt. Emlékezett,
hogy szerette az ilyen éjszakákat. Mindig azt mesélte neki, hogy ilyenkor az
éjszaka tündérei megmutatkoznak és táncolnak a tavak és a folyók tetején. A fiú
sosem hitt ezekben a történetekben, de most mégis, mintha minden, amit az anyja
mondott igazzá vált volna.
Hátat fordított a kinti, alvó városnak,
felkapta a telefonját az éjjeliszekrényről, majd térdre ereszkedett. Kihúzta a
legalsó fiókot, és kikapta belőle a tavalyi évkönyvet. Kicsit hezitált ugyan,
de fellapozta, s felkereste azt az oldalt, ami tele volt rúzsnyomokkal. Matt
Bomer neve állt ott ugyan, de az egész lapot Emma Worrington kézírása
díszítette. A sarokba pedig a lány még a telefon számát is lefirkantotta. Aiden
maga sem tudta, hogy miért érez ekkora késztetést az iránt, hogy felkeresse
Emmát, hiszen eddig csak távolról csodálta, ám a mai kis beszélgetésük mintha
felszakított volna benne valamit. Arra sem tudott magyarázatot adni, hogy miért
volt vele olyan ellenséges, egyszerűen csak védekezni próbált, mintha a lány
minden szavával felsértette volna a bőrét.
Talán attól félt, hogy
a lány átveri, ha belemegy a játékba. Hogy ez is csak amolyan tréfa, amin
csupán az iskola alfahímjei és nőstényei tudnak nevetni, s ami szokás szerint
lejáratja az Aidenhez hasonlatos diákokat. Maga mellé ejtette az évkönyvet. Vacillált.
Sosem tudhatta biztosan, hogy bántani akarják-e, főleg nem egy ilyen szépséges
sivatagi virág, aki egy szempillantás alatt tudott átváltozni sivatagi kobrává.
- Gyáva vagy – mondta a belső hangja, és Aiden valamilyen szinten hitt is neki.
Gyáva volt, nem csak ezen a téren. Ha nem lett volna az, nem hagyta volna, hogy
annyi éven át viccet csináljanak belőle, hogy annyi időn keresztül a
gúnyolódások középpontja legyen. A sarkára akart állni, és szinte észre sem
vette, hogy gondolatainak áradata közepette bepötyögte a lány számát, s
megnyomta a hívás gombot.
A beszélgetés nem nyúlt
valami hosszúra. Aiden eldarálta, amit akart, a buliról, meg a tegnapi
viselkedéséről, és gyáva nyulakhoz méltóan bontotta a vonalat. De legalább nem
dadogott miközben beszélt. Ez haladás.
- Fiam, gyere csak le! – hallotta apja
kiabálását a földszintről. Kevés akarattal, ugyan de feltápászkodott az ágyról,
magára kapott egy régi, elnyűtt rövid ujjút és levágtázott a lépcsőn. Az elmúlt
esztendők az apjával rávilágítottak arra, hogy miért is nem működött a szülei
kapcsolata. Annyira mások voltak, mint a tűz és a víz, s talán félő volt, hogy
az egyik kioltja, a másikat.
Az apja a kanapén ült.
A tévében már nem a futball, hanem egy, - Aiden szerint eléggé vérre menő - kosármeccs
zajlott.
- Gyere, mutatok valamit – Travis hangja most lágy volt,
kellemes, akár csak a fiáé. Aiden leült mellé, és a férfi ölében heverő albumra
nézett.
- Mi ez?
- Azt mondtad, szeretnéd látni a
nagyszüleidet. Előkerestem neked ezt, sajnos nem életükben, de legalább így
képekben megnézheted őket magadnak.
- Ez kedves tőled – motyogta a fiú. Tény, hogy világ életében kíváncsi volt a
nagymamájára és a nagyapjára, de azért arra nem számított, hogy tényleg látni
is fogja őket. Az apja egyszer azt mondta neki, hogy az összes fényképük
odaveszett, amikor az előző házuk leégett, s most mégis ideállít hozzá egy
egész albumra való fotósorozattal.
Aiden kinyitotta az
első oldalon, ahol két kép foglalt helyet. Az elsőn egy idősödő, ősz hajú férfi
volt, nyakában egy aprócska gyermekkel. Májfoltok csúfították a kezét, és az
arcát, de a fiú szívében szeretet lángolt fel iránta. Nem kellett neki két
pillanat, hogy felismerje önmagát a bolondos kacajú kisfiúban, aki a nagyapja
nyakában üldögélt.
- Az én volnék? – kérdezte kissé félve a
választól, de apja bólintása megnyugtatta valamennyire – miért nem emlékszem
erre?
- Mert alig voltál egy éves. Az ember
nem emlékezhet mindenre a gyermekkorából
– a fiú bólintott, neki elég volt az az érzés, amit a nagyapja emléke
ébresztett benne, de mikor pillantása az alsó képre vándorolt kicsit
megdöbbent. A fotón csak egy személy szerepelt. Egy idős asszony, tolószékben,
a háttérben egy kórterem díszletei sejlettek fel. Aiden pedig nem érzett
semmit, amikor az őrülettől eltorzult szemekbe nézett, amik kísértetiesen
hasonlítottak az övéire.
- Ő kicsoda?
- A nagyanyád. A szemedet tőle örökölted – mosolygott az apja, mintha ő maga
észre se vette volna azt a furcsa lángot a saját anyja íriszeiben.
- Miért volt kórházban? Miért nem
emlékszem rá?
- Tudod, volt egy betegsége. Kettős
személyiség…bár gyógyszerekkel lehetett volna kezelni, egyre csak romlott az
állapota… ő…
- Skizofrén volt.
- Majdnem. A diagnózis, amit
felállítottak disszociatív személyiségzavar volt. Két tudattal rendelkezett.