Újjászületés és Prológus

Sziasztok Drágáim! 

(Remélem, hogy páran még velem vagytok.)

Mivel az elmúlt időben a blog kicsit kihalt, mert nem volt időm írni, így hanyagoltam, gondolom észrevettétek, de jó hír, hogy idő közben sikerült megírnom a történetet végig, illetve ki is bővítettem egy kicsit, átírtam részeket, és most úgy érzem, hogy végre teljes a sztori. Arra gondoltam, hogy újra elkezdem a blogot, remélem, hogy velem tartotok! Készül egy új, friss dizi is, szóval majd nemsokára az is lesz szerintem! 

Ölel mindenkit; Ariana D. 

   

     

          Emma Worrington a fővárosi kórház egyik túl steril kórtermében ült. Apró, még mindig remegő testét vastag pokrócokba csavarta az a szomorú mosolyú ápolónő, aki az előbb hozott neki egy nagybögre forró kakaót. Milyen kár, hogy laktóz érzékeny. Az anyukája tudta volna.

     Vékony lábait céltalanul lóbálta a levegőben. Világosbarna tincseit sötétre festette a víz, ami most a padlóra csöpögött. Még most, órákkal a baleset után is érezte a rengeteg folyadékot a torkában, ami nem engedte levegőhöz jutni. Látta, hogy az apja szeme lecsukódik, ahogyan próbál neki segíteni, kikapcsolni a biztonsági övet. Lelki szemei előtt felsejlett, ahogyan az anyja a sajátját próbálja kicsatolni, kétségbeesetten. Segíteni akart, de nem tudott, a torkát elterítette a félig lehúzott ablakon bezúduló ár. Befolyt az orrlyukába, a szájába, a fülébe, elnyomott minden hangot, még a mozgás is mintha lelassult volna körülötte. Aztán hirtelen minden elsötétült, mintha soha nem is létezett volna.

    Itt ébredt. Ez a vakító fehérség fogadta, amikor kinyitotta nagy, barna szemeit. Fázott, szinte reszketett, bár csuromvíz utcai ruháját valaki egy fehér alapon menta zöld pöttyökkel díszített hálóingre cserélte, és jól be is takargatta. Szerette ezt a színt, megnyugtatta. Biztonságérzetet kölcsönzött neki, mert a házuk konyhája is ilyenre volt tapétázva. Menta zöldre.

    Látni akarta a szüleit, céltudatosan huppant le az ágyról, mezítelen talpának kellemesen langyos volt a talaj. A takarók lehullottak törékeny testéről, vékony karjai libabőrösek lettek a hirtelen levegőváltozástól. Apró ujjait hajzuhataga köré fonta és csavart rajta egyet, mire a víz, ami beleette magát tincseibe mind a padlóra fröccsent. Hallotta a cseppek koppanását, mindegyik sikoltott, pontosan úgy, ahogyan az anyja; keservesen, halált hozóan.

     Kislány volt még, de pontosan tudta, hogy mi történt a szüleivel, hogy mi történt vele. Ismerte a halál szó fogalmát, és tisztában volt azzal is, hogy ez visszafordíthatatlan, hogy ő szerencsés, mert még él, még tudatában van mindennek, akkor is, ha az a minden neki most nagyon fáj. Könnyek gyűltek a szemébe, de egyszerűen csak megrázta apró kis fejecskéjét. Nem is biztos, hogy meghaltak, gondolta magában, lehet, hogy ők is itt vannak valahol a kórházba, takaróba csomagolva. Belső hangja rémisztően hideg volt, tudta jól, hogy nem így van, hogy a lehetetlenről próbálja meggyőzni magát, de nem adta fel. Egyre csak ismételgette magában a szavakat, míg el nem jutott az ajtóig. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy felérje a kilincset. Lenyomta és kilépett a hosszú folyosóra ahol emberek sokasága fogadta. Apró hangyának érezte magát a felébe magasodó felnőttek között, attól tartott, hogy valaki nem veszi észre és eltapossa, mint egy bogarat.

    Tíz éves létére elég apró, törékeny termetű, beteges gyermek volt. Az anyja sokat hangoztatta, hogy ha így folytatja, nem nőni fog, hanem összemegy.

Egy esős novemberi éjjelen látta meg a napvilágot, pont olyanon, mint ez volt, hetedik hónapra, koraszülöttként. Néhány napig az is kérdéses volt, életben marad-e egyáltalán, az orvosok ennek tulajdonítják be azt, hogy annyi baja van. Laktóz érzékeny, vas hiányos, asztmás, még is ő az egyetlen, aki túlélte a balesetet.

Ahogy végignézett a folyosón látta a lámpákkal bevilágított várót, ahol a szomorú mosolyú ápolónő egy másik asszonnyal beszélgetett. Utóbbi magas volt, sötét haját kontyba fogta, és egy fekete ceruza fazonú szoknyát viselt.

Hallotta, ahogyan az egyik kórterem kulcslyukán halk sírás szűrődött a nyüzsgő folyosóra. A hang irányába kapta a fejét, majd mire visszanézett az ápolónő és az ismeretlen hölgy, már szinte előtte álltak. Előbbi hamar kiszúrta így megszaporázta lépteit, majd halk, szinte babusgató szavakkal visszaterelte a kórterembe, ahol már csak egy aprócska víztócsa árulkodott ottlétéről.  

- Te Emma vagy igaz? Az én nevem Amanda. Én vagyok a nagynénéd - kezdte a szoknyás. Emma neve hallatán felemelte a fejét és egyenesen az ismeretlen nő szemébe nézett. Hidegek és szürkéskékek voltak, akár a márvány, még akkor is, ha ezt próbálta kompenzálni viszonylag kedvesnek mondható mosolyával.

- Mindketten meghaltak igaz? - csak ennyit kérdezett, a hangja elcsuklott a második szónál, de nem omlott össze. Nyelt egy nagyot. Nem akart a nagynénjéhez menni, nem akart anya és apa nélkül felnőni egy hideg, idegen helyen.

- Nagyon sajnálom kincsem - hangja lemondó volt, csaknem együtt érző, ez mégsem hatotta meg Emmát túlságosan. Ez a nő úgy tett, mintha tudná, mit érez ő, mintha egy kicsit is tisztában lenne a helyzet súlyával.

- Velem kell jönnöd, én leszek az új családod, megígérem, nem maradsz egyedül - hamis mosoly. Ez volt az első, amit Emma észrevett. Neki nem kellett új család, nem akart egy ismeretlen házba hazamenni, csak le akart feküdni az ágyába és aludni, hosszan, nyugodtan. Amanda felé nyújtotta szépen manikűrözött kezét. Emma bizonytalanul fogta meg, tudta, hogyha most kilép az ajtón, akkor maga mögött kell majd hagynia a múltját, akkor is, ha ez a nő gyakorlatilag a családja. Ennek ellenére engedte, hogy az ismeretlen kivezesse a kórteremből, s beültesse a fekete dzsipbe, ami ott várta őket a kórház bejáratánál.

A csöndes útszakaszon csupán egyetlen házban égett a villany. A kertváros esténként mindig néptelen volt. A lakók ilyen későn már mind aludtak. Az említett ház nappalijának fényesre mosott padlóján egy tizenegy év forma, sötétbarna hajú fiúcska térdepelt. Potyogtak a könnyei. Lábán édesanyja feje pihent, Aiden tenyerei a mozdulatlan arcot simogatták. Az egykor olyan szép, mindig csillogó barna szemek most élettelenül meredtek a semmibe, mintha tükrök lettek volna csupán. Minden olyan gyorsan történt. Arra sem volt ideje, hogy a mentőket hívja. Az anyja egyszerűen csak elesett a szoba közepén, felakadtak a szemei, és hirtelen megállt a szíve. Aiden végignézte. Egy pillanatra sem ment el a test mellől, csak az ölébe húzta, amennyire tudta. Ő volt neki az egyetlen, akire számíthatott. Az apja elhagyta őket három éves korában, azóta egyszer sem látogatta meg, a nagymamája pedig tavaly hunyt el végelgyengülésben. Nem akarta elfogadni, hogy az édesanyját is el kell veszítenie.

Csak ült ott, egyik kezével az anyja arcába kapaszkodott, a másikkal a telefont fogta. Tudta, hogy vége. Hogy nincs értelme. Mégis kihívta a mentőket. Engedte, hogy elvigyék tőle, hiszen elég bűnügyi sorozatot látott ahhoz, hogy tudja, mi történik, hogyha egy halottal nem bánnak megfelelően.

A halk hüppögésének szimfóniáját kopogtatás törte meg. Óvatosan tolta le magáról édesanyját, felállt, letörölte a könnyeket az arcáról, bár ezzel nem tudta takarni, hogy legalább egy órája sír. A szemei már egészen kipirosodtak. Kinézett a kukucskálón, bár azért még fel kellett ágaskodnia valamennyire, hogy felérje, s miután megbizonyosodott arról, hogy valójában a mentősök érkeztek meg, kinyitotta az ajtót. Nem is egy, hanem négy férfi lépett be a házba. Az egyik óvatosan megfogta Aiden csuklóját és átvezette a konyhába.

- Me...meghalt igaz? – kérdezte. A hangja remegett, ahogyan a kezei is. Kihúzta az egyik széket és leült rá, félt, hogyha más szájából hallja majd a nyilvánvaló igazságot elszédül. Így is az ájulás szélén állt, reszkettek a végtagjai, hevesen hullámzott a mellkasa, a torka és a tüdeje elszorult, nem kapott levegőt. Megmarkolta a széktámláját. Többször is előfordult már vele ilyen, az orvosa ezért is írt neki fel asztma pipát, de eddig nem nagyon volt szüksége rá.

- Pánik beteg vagy? - hallotta Aiden, de nem tudott válaszolni, bármennyire is próbálkozott. Csak levegőért kapkodott, úgy érezte mintha fuldokolna, vagy mintha egy nehéz vasdarabot fektettek volna a mellkasára.  Folyt róla a víz, végig az arcán, pedig a levegő, ami körülölelte szinte hűvös volt. A lábai lezsibbadtak, mintha nem is lettek volna ott, nem érzete egyiket sem bokától lefelé.

- Akkor ezt igennek veszem. Várj - a mentős nagyon nyugodtan viselkedett. Odalépett a konyha pulthoz és elkezdte kihúzogatni a fiókokat. Aiden csak nézte a mozgását, próbálta elterelni a saját figyelmét arról, hogy valószínűleg pár perc és eszméletét vesztve fog a földre zuhanni. A mentős egy papírzacskóval és egy jó nagy pohár vízzel lépett be ismét a gyermek látószögébe. Aiden remegő kézzel vette át a hideg innivalót, és nagyot kortyolt bele, hogy azzal is elterelje a figyelmét a verejtékezésről, és a légszomjról. Kellemes érzéssel töltötte el, ahogyan a jeges víz lecsurgott a torkán. Lehunyta barna szemeit és próbálta lenyugtatni magát. Fülében felcsendült édesanyja halk, puha hangja, ahogyan énekelt neki. Azt az altatót, amit minden este kiskorában. A tüdeje apránként lenyugodott. Mint egy labda, amit kiszúrnak, lassan leengedett.

Fél füllel hallotta, hogy valaki erőből belökte a bejárati ajtót, ami nagyot csattant mikor találkozott a fallal.

- Hol a fiam? - egyből felismerte azt a számára oly’ kedves hangot, ami mély volt és búgó, egy kicsit talán még rekedtes is. Felugrott a székről, igaz meg kellett kapaszkodnia az asztallapba, mert egy pillanatra az egész világ sötétbe borult a szeme a előtt. Pár másodpercig állt úgy, mégis óráknak tűnt az idő, mire minden kitisztult. Kirohant a nappaliba, ahol már nem feküdt ott az édesanyja élettelen teste. Barna szemeit végigjáratta a szobában tartózkodókon, és meg is pillantotta az apját.

Travis Hawthorne magas, harminchét éves, sötét hajú férfi volt. Markáns, erős állkapocs, és pisze orr jellemezte. Aiden pont ezt mondhatta magáénak apja vonásai közül, s mivel lényegében szakasztott édesanyja volt, Travis annak is örült, hogy legalább ennyit sikerült átadnia magából a fiának.

- Apu - ismét könnyek szaladtak a szemébe, ahogy beleugrott a férfi nyakába. Erős kezek fogták át a derekát, lába elemelkedett a padlótól. Az apja magához ölelte, de olyan szorosan, ahogy talán még soha életében nem tette. Aiden a férfi vállába fúrta a fejét, hallotta, ahogyan apja is szipog, a teste enyhén rázkódott. Igaz, már régen nem voltak együtt szülei, ő tudta jól, hogy ugyanúgy szerették egymást, mint az esküvőjük napján.

- Pakolj össze, nem maradhatsz itt - motyogta Travis és letette a fiút. Aiden könnyeivel küszködve mászott fel az emeletre, benyitott a szobába, ahol az anyja aludt, és egy percre befeküdt a hatalmas, karamella színű díszpárnák közé. Tudta jól, hogy ha most elmegy, többé nem érezheti majd az illatot, ami a világot jelentette számára. Lehunyta  a szemét és szabadjára engedte érzelmeit. Csak sírt, hangosan és végeláthatatlanul. Hallotta, ahogy az ajtó kinyílik, erős kezek fogták át apró vállait és húzták magukhoz. Akkor, abban a pillanatban tudta, hogy az apja soha többé nem lesz olyan közel hozzá érzelmileg, mint ezekben a percekben.