Első fejezet

Sziasztok! 

Bár nem érkezett túl sok visszajelzés, én nem adom fel, megosztom veletek az első fejezetet! Ha tetszik  kommenteljetek, vagy iratkozzatok fel, mindenfajta véleménynek örülök! 

ölel mindenkit; Ariana D.

Az iskolai csengő sok mindent jelenthet. Megkönnyebbülést, halálsikolyt, esetleg rettegést válthat ki a diákokból, akik rendszerint a folyosókon kószálnak. Most sem volt ez másképp. Emma Worrington táskáját szorosan a derekának nyomva sietett arra a mindent eldöntő kémia órára, amiről nem szabadott volna elkésnie. A heves csóközöntől elkenődött rúzsát helyreigazítva lépett be a terembe. A hangra minden diák felnézett, kezükben megállt a toll. Még a hórihorgas orrú, fekete szemű Mr. Barrow is rápillantott félhold alakú szemüvege mögül, majd egy intéssel a helyére terelte a lányt.

A tanárok már megszokták, hogy Emma mindig elkésik valami miatt. A diákok pedig ezt természetesnek érezték, hiszen, mégiscsak a suli egyik “királynőjéről” volt szó.

Emma felszegett állal, kifutóra illő mosollyal vonult végig a padok között, majd leült leghátra, mint aki jól végezte dolgát. Szájába vette a tollát, és megütögette az előtte ülő fiú széles vállát. Mikor hátranézett, egyenesen belevetve magát a lány barna szemeibe, felvonta a szemöldökét.

- Aiden, drágám, adnál nekem egy tollat? - kérdezte. Hangja nyájas volt, szinte már kéjes, pedig az imént szakadt el barátjától, Mark-tól. Aiden lemondóan megnyalta alsó ajkát, talán ő volt az egyetlen az iskolában, aki nem kedvelte se ezt a lányt, se a barátnőit.

- Ott van a kezedben - mondta hidegen, hátranyúlt és kivette a lány kezéből a tollat, majd letette elé az asztalra - a helyedben pedig, inkább a dolgozatra koncentrálnék, hogy ne üljek itt jövőre is.

Emma nagy levegőt vett, orcáján vörös lángrózsák nyíltak, de hálát adott a sorsnak, hogy a fiú iménti megjegyzését egyedül csak ő hallotta. Aiden mindig is ilyen ellenséges volt vele, már az első naptól kezdve, ahogy megismerkedtek, azon a folyosón. Emma tisztán emlékezett minden pillanatra. Ahogy ott lépkedett, félénk volt, mint egy kölyökmacska, mégis, mintha mindenki tisztelte volna, mivel Aurora oldalán kapott helyet. Aiden már akkor sem volt fellengzős, vagy éppen nagyképű; meghúzódott a háttérben, és egy könyvet olvasott. A lány már akkor felfigyelt szép arcvonásaira.

- Miért vagy velem ilyen gonosz? - lebiggyesztette alsó ajkát, de szemében eleven tűz ragyogott, ahogy végigmérte a fiút. Igazából nem volt benne semmi kiemelkedő, mégis, mintha minden lány oda lett volna érte. Barna haj, sötét szem, pisze orr jellemezte, csupán az arcán lévő anyajegyek tették különlegessé.

- Nem vetted még észre? Sosem voltam kedves - morogta, azzal elfordult, s a saját, félig kitöltött dolgozatára függesztette hatalmas szemeit.

Emma már csak azt látta, ahogy a fiú körmöl, olyan gyorsan, mintha kést szorítanának az oldalához, ha nem írja meg a dolgozatát hibátlanra. Szinte látta, ahogyan a dolgok kiröppenek az előtte ülő fejéből, és felkaparódnak a papírra. Mit meg nem adott volna, hogyha ő maga is ilyen könnyedén vette volna az akadályokat. Viszont ő csak ült a papírja felett, bámulta a kérdéseket, és egyetlen épkézláb gondolat sem jutott eszébe. Semmi használható.

- Mi a klór vegyjele? - ütögette meg ismét a fiú vállát, aki ezúttal szemét forgatva fordult felé. Összevont szemöldökkel tekintett a lány lapjára, s amikor látta, hogy alig van rajta kitöltve valami felsóhajtott. Csak ne lenne az az átkozott jó szíve.

- Cl- suttogta, Emma pedig bőszen körmölt. Aiden szinte az összes választ leadta neki, így az óra végét a lány már felemelt fejjel, vigyorogva várta. A fiú sosem volt még ilyen kedves vele, egyszer sem segített neki semmiben. Nem cipelte helyette a táskáját, nem segítette le az utolsó lépcsőfokon, még csak rá sem mosolygott. Egyetlen alkalommal sem.

Vidáman pattant fel, amikor megszólalt az óra és a rémséges kínlódás végét jelző csengő, s a papírral együtt kilejtett a tanári asztalhoz. Ő volt az első, aki miután a tanára csodálkozással teli szemeibe nézett, egy magabiztos mosoly keretében elhagyta a termet. Hátát a szekrényeknek vetve várta, hogy Aiden is kijöjjön.

- Várj - fogta meg a fiú csuklóját, amikor az megpróbált távozni, ezzel elősegítve, hogy megpördüljön a tengelye körül. Aiden kihúzta a kezét a lány fogásából, és úgy pillantott le rá. Fél fejjel volt magasabb csupán, mégis, Emma olyan aprónak, védtelenek és törékenynek tűnt, mint egy porcelánbaba.

- Mit szeretnél? - hangja kicsit sem volt barátságosabb, mint mikor a teremben beszéltek, de talán egy fokkal több kíváncsiság érződött benne.

- Tudod, állítólag buli lesz. A végzősöknek pedig mindenképp ott a helyük - Emma beharapta az alsó ajkát, majd végigfutott rajta hegyes nyelvével. Elvált a szekrénytől, amivel mellkasa veszélyes közelségbe került a fiúéhoz. Aiden csak lépett egyet hátrafelé, hogy ismét teret szabadítson fel kettejük között, de nem reagált. Tudta, hogy ennek a mondatnak lesz folytatása, és ő kíváncsian várta.

- Na, és arra gondoltam, hogy elmehetnénk együtt.

- Nem tudom észrevetted-e, de én nem vagyok az a bulizós fajta, szóval sajnálom, de a válaszom nem, kiscsibém.

- De ez a buli nem egyszerű buli. Az erdőben lesz, a bungallóknál - vigyorgott rá Emma, semmi nem tudta szegni lelkesedését - és mivel végzős vagy, ez neked úgymond, kötelező - Aiden felvonta a szemöldökét. Nem is válaszolt, csak hátat fordított a lánynak, és elviharzott.

Emma lemondóan sóhajtott, nem is értette, hogy miért nem akar randizni vele a fiú, hiszen nem volt csúnya lány. Világ életében hallgatta, hogy milyen gyönyörű, milyen különleges arcú, milyen szép, és most mégsem sikerült elérnie, amit akart. Beletúrt barna hajába, - ami már az évek alatt besötétedett -, majd elindult az ebédlő felé. Aurora a folyosó végén várt rá. Emma azonnal felismerte mesterségesen begöndörített aranyszőke fürtjeit, amik a melléig értek. Mikor odaért hozzá elmosolyodott. Ő volt a legjobb barátnője az óta, amióta a nagynénjével London belvárosába költöztek.

- Csajszi! Hol voltál? Legalább öt perce várok rád - Aurora hangja szörnyen magas volt, és orrból beszélt, mintha orrsövényferdüléssel küzdött volna, de Emma tudta, hogy csak rájátszik. A hatás kedvéért.

- Bocsi, csak Aidennel beszélgettem.

- Aiden Hawthorne és te?

- Nem, de meghívtam egy buliba… - Emma hangja tele volt csalódottsággal. Aurora rögtön átlátta a helyzetet, és elképedve nézett barátnőjére.

- És nemet mondott, neked?! - hangja tele volt felháborodással, kislány kora óta nem mondott neki ellent senki, és az, hogy valaki lekoppintotta a legjobb barátnőjét, személyes sértésként érintette.

- Hát, igen.

- Nem probléma, ha tényleg őt akarod, meg is fogod kapni, bébi! - mondta azzal rávillantott egy mosolyt Emmára, s együtt indultak el az ebédlő felé, ahol már várták őket a srácok. Mark és Brodie a futball csapat legjobb játékosai voltak, így szinte szabálynak számított, hogy a suli menő csajaival kavarjanak. Emma meg sem várta, hogy Mark odalépjen hozzá, máris hátrált egy lépést. Aurora belépett a lány elé. A szívén viselte a barátnője sorsát, bár Emma szerint néha elég abszurd és drasztikus lépéseket tett az ő személyes ügyei érdekében.

- Mark, vedd már észre, hogy Emmának nem kellesz, és kopj le - a fiú csak lesett, kék szemei nagyra kerekedtek, s amúgy is bamba tekintete még üresebb volt, mint máskor - na, elhúzol magadtól, vagy nekem kell eltakarítani innen téged?

A fiú szó nélkül fordított hátat, bár a szemöldöke egészen a homloka közepére szaladt. Aurora elégedett mosollyal fordult Emmához, akinek szintúgy leesett az álla, mint újdonsült expasijának, és megfogta a két kezét.

- Ne aggódj drágám, Aiden a tied lesz.

- Aiden? Aiden Hawthorne? Az a nyomi, aki még csak a labdába sem tud belerúgni rendesen?

- Halgass el, Brodie, vagy mehetsz a barátod után - mordult rá Emma. Ő maga sem tudta felfogni, hogy miért, de megtette. Persze, már elsős koruk óta foglalkoztatta őt Aiden, mégsem hitte volna, hogy egyszer majd ennyire akarni fogja. Talán pont azért, mert a fiú nem akart tőle semmit. Olyan volt számára, mint a tej, folyton kívánta, de sosem kaphatta meg.

Aiden sebesen szedte a lépcsőfokokat, kicsöngetés után semmi nem maradt meg az agyában, Emma szavain kívül. Arra sem emlékezett, hogy felírta-e a nevét a dolgozatára, csak felugrált az emeletre, és besurrant a könyvtárba. A helyiség nagyobb volt az iskola aulájánál, mégis szinte teljesen üresen kongott. Csak pár elsős ütötte el az időt, de azt se a könyvek, hanem a számítógépek társaságában. Aiden csupán néhány pillanatig járatta a szemét a könyvespolcok között, mikor megpillantotta Marcust, a legjobb barátját. A fiú alacsony termetű volt, égő vörös hajú, égkék szemeit a kezében lévő könyvön legeltette. Aiden azóta ismerte, hogy betette a lábát ebbe az iskolába három évvel ezelőtt. Az osztály többi fiúja sokat csúfolta apró és vékony termete miatt, kinevették, gúnyneveket aggattak rá. Aiden volt az egyetlen, aki megvédte.

- Mit olvasol? – dőlt mellé. Hangjára Marcus összerezzent, még a könyv is kiesett a kezéből és ellapozódott. Kék szemei megtalálták magas barátja barna íriszeit, s abban a pillanatban furcsa fintor ült ki az arcára.

- A fenébe is Aiden, most nem tudom hol tartottam.

- Bocs, hogy jöttem – összeszűkült szemekkel lépett el a polctól, kezét összefonta a mellkasa előtt. A szemmagasságban lévő könyveket tanulmányozta. Lassan megnyalta az ajkát, ahogy elolvasta a Büszkeség és balítélet címet, az egyik megkopott alkotás gerincén. Sosem volt kenyere az olvasás, mégis, néha napján, ha alkalma nyílt rá, és volt hozzá kedve, felkapott egy-egy művet apja polcáról, és magával cipelte a szobájába. Volt, amelyiken pár nap alatt átrágta magát, de akadt olyan is, ami hónapokig hevert a padlón vagy az asztalon, mert ő nem jutott tovább az első pár oldalnál. A Büszkeség és balítélet éppen ilyen, az utóbbi szemponthoz hasonló könyv volt. Mindig untatta őt a romantikus irodalom, sokkal inkább kedvelte a kalandregényeket.

- Semmi gond, csak ezen túl lehetnél kicsit hangosabb.

- Hangosabb? – szemöldöke a homloka közepére szaladt.

- Igen, tudod, csaphatnál zajt – Marcus kezeivel a levegőben kalimpált, majdnem le is vert egy kupac szépirodalmi regényt, mire észbekapott. Nem ő volt a legóvatosabb gyerek az iskolában, sőt, szeleburdi, és kétbalkezes fiúnak született, mégis, amikor kellett nagyon megállta a helyét.

- Vannak még azok a furcsa álmaid? – hangját suttogóra fogva vonta be Aident egy eldugottabb sarokba. Arca aggodalomról árulkodott. Aiden csak megvonta a vállát, teste kicsit megrándult, de senki nem vette észre rajta kívül. Felsejlett benne a kép, amitől úgy rettegett. Ott állt, abban a szűk, kocka alakú kis szobában, a fehér csempét kifröccsent vér festette vörösre. Ő csak ült ott, a sarokban, felhúzott térdekkel, folytak a könnyei, a tükörben pedig, valaki, aki felvette az arcát nevetett. Mélyen, öblösen, ahogy ő sosem tudna.

- Igen, tegnap előtt is ezt álmodtam, de kezdek egyre rosszabbul lenni.

- Ezt, hogy érted?

- Hát, azt hiszem, alva járok.

- Miből gondolod?

- Hát abból, hogy este az ágyamba aludtam el, és a konyhaasztalon ébredtem – nyelt egy nagyot. Már a puszta gondolattól, hogy alva járna is kiverte a víz. Gyerekkorában sosem volt ilyen gondja, s így, hogy lassan betölti a tizennyolcat már esélye sem lesz arra, hogy majd elmúljon, mint a bárányhimlő, vagy a kiskori asztma.

Marcus leült az egyik asztalhoz, majd kinyitotta maga előtt a könyvet, úgy, hogy az takarja az arcát, és közelebb vonta magához Aident. Utóbbi olyan közel hajolt barátjához, amennyire csak tudott anélkül, hogy kellemetlenül érezte volna magát. Marcusról ugyanis köztudott volt, - mivel elhíresztelte mindenkinek, mert nem szégyellte -, hogy homoszexuális. Persze a fiú, már Aidennel kialakult barátságuk elején kijelentette, hogy nem igazán az esete, így hát nem kell tartania attól, hogy éjszaka megerőszakolja álmában, s ő nem is kételkedett barátja szavaiban.

- Miért késtél? – suttogta a lapokba Marcus.

- Hát… feltartottak.

- Kicsoda?

- Emma Worrington – vakarta meg a tarkóját Aiden. Hosszú, kecses ujjai végigszaladtak rövidre nyírt sötét haján. Kiszáradt a szája, mikor csak felidézte magában a lány hosszú, göndör, gesztenyebarna hajzuhatagát, és azokat a gyönyörű szemeket. Megrázta a fejét, mire Marcus elnevette magát.

- És mit akart?

- Azt, hogy menjek el vele arra az erdő partira, vagy mire…

- Ne már, hogy harapófogóval kell belőled kihúzni mindent. Mit mondtál neki, észlény?

- Nemet.

- Nemet mondtál annak a lánynak, akinek első óta a képeire recskázol?

- Na, ez így nem igaz… - próbált tiltakozni, de belepirult saját szavaiba. Tény, hogy Emma igazán megmozgatott benne dolgokat, de nem az a fajta fiú volt, legalábbis nem tartotta annak magát, aki csak úgy meghúzza a nőket, majd eldobja, mint az üres, összemaszatolt csoki papírt. Ő férfinek tartotta magát, éppen ezért volt még mindig szűz. Nem akarta az elsőt, egy jött-ment leányzóra pazarolni, és valahogy azt érezte, hogy Emma nem akar tőle többet egy kósza numeránál. Ezek a lányok ugyanis ilyenek.

- Ne is próbáld tagadni, hogy amikor rárántasz, nem az ő arca jelenik meg a lelki szemeid előtt. Még néha én is rá gondolok, pedig én a fiúkat szeretem – Aiden megforgatta a szemeit. Barátja néha hajlamos volt erős túlzásokba esni, és ilyenkor olyan dolgokat is kijelentett, amiket nem gondolt komolyan.

Aiden beharapta alsó ajkát, barna íriszeit a plafonra szegezte ahol egy lusta kaszáspók ráérősen fonta a hálóját. Egy méhecske tört át a beszűrődő napsugarakon, átvergődött a porviharon, ami körbe-körbeforgott a fényben, és egyenesen belerepült a pók hálójába. Aiden önmagát látta abban az apró méhben, aki öngyilkos gyakorlatot hajtott végre a szeme láttára. Úgy gondolta, hogy ha igent mondott volna Emma ajánlatára, soha többé nem tudott volna kikászálódni abból a pókhálóból, amibe még így is bele van ragadva a lába.